Korunk szüntelen konfliktusait a relativizmus ideológiája okozza, amelyben nincs igazság: az én igazságom mindig szemben áll a te igazságoddal. A kereszténység ügye, hogy az entrópiára épülő harc korszellemével szemben megmutassa a rendre épülő béke alternatíváját – írja Joseph Ratzinger.
Joseph Ratzingert elsősorban XVI. Benedek pápaként ismerjük, ám politikatudományi életműve legalábbis felér – az attól semmi körülmények között el nem választható – teológiai munkásságához. Reformátusként sem fáj kijelenteni, hogy személye az ezredforduló egyik (ha nem a) legfajsúlyosabb konzervatív intellektusa. Felvillanyozóan tiszta logikája és világos üzenetei befogadásának csakis az szab határt, hogy olvasása jelentős, a jövő aggasztó forgatókönyveivel való szembenézéshez nélkülözhetetlen lelkierőt kíván. Munkái közül a legidőszerűbb, a Western Culture Today and Tomorrow (nyugati kultúra ma és holnap) című esszégyűjtemény 2005-ben látott napvilágot, ám 2019-ben új kiadást s vele – George Weigel amerikai politikatudós, II. János Pál életrajzírója tollából – új előszót kapott.
A nyugati kultúrának nevezett civilizációs hagyományt Ratzinger – határozottan és bármiféle kiterjesztés nélkül –
az európai kultúrával azonosítja. A kultúrpesszimisták megszokott felütésével szemben szerzőnk itt nem a „mivé lett Európa?”, hanem a „mi Európa?” alapvető kérdés feltevésével indít. Szerinte az európai (és vele a nyugati) kultúra három tételen alapul, amely a történelem különböző időszakaiban gyökerezik. Jeruzsálemtől azt tanultuk, hogy az élet alapvető karaktere a kaland, az utazás és a zarándoklat. Athéntól azt, hogy a világ szellemi munkával megérthető, az igazság megismerhető. Rómától pedig, hogy a törvény ereje felsőbbrendű a brutalitáshoz képest.
A három pillér eróziója a relativizmus térnyerésével, a 19. század óta folyamatos. Az egyetlen igazságot az „én igazságom” és a „te igazságod” közötti folytonos konfliktus váltotta fel. Természetesen sem a marxizmus, sem a liberalizmus nem váltotta be ígéretét egy jobb ember megalkotására. A folytonos harc így épp a progresszió által zászlóra tűzött emberi méltóság szüntelen kikezdéséhez vezet. Ez a posztmodern inkoherencia: „a progresszió a teremtés ellenségévé vált, mert létében veszélyezteti az embert”.
A nép olyan, mint egy folyó: ha egy közösségnek nincs medre, ha nincsenek eszmék, célok, akkor tör-zúz a víz ereje, árvíz pusztít – mondja Böjte Csaba ferences szerzetes. Mindennapi csodákról, a határaink tágításáról és a jézusi szeretet harcmodoráról is beszélgettünk Csaba testvérrel.
Nem boldogabb-e az a nemzet bibliai értelemben, amelynek nemzeti és kulturális szimbóluma is a kereszt? Nem az a mondás, hogy „menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet”?
A keresztény realizmus azt jelenti, hogy reálisan látjuk a bukott világot, amelyben élünk, szemben az idealizmussal, ami forradalmi – mondta a Mandinernek Eric Patterson amerikai politológus. Interjúnk.
Ha ennek a rövid és szerény munkának olvasása közben csak egy kis buzgalmat is elértünk az édességes Jézus iránt, akkor őt dicsérjük, magasztaljuk és áldjuk – minden áldás szerzőjét, kútfejét és kezdetét.
Nagyszabású felmérést csinált a Századvég, hogy kiderítse, mit is jelent a kulturális kereszténység, és mennyien vannak a kultúrkeresztények. Az eredmények meglepőek. Interjúnk a kötet két szerzőjével.
S ahhoz mit szólna a rabbi úr, ha jövőre haszid zsidónak vagy rabbinak öltözött homoszexuálisok vonulnának, kezükben a szivárványos kotonnal ékesített Tórával?
Egész jó clickbait cím, nem? Próbálom utolérni a Független Objektív Sajtót (FOS), és ilyen jó telexes/hvg-s/444-es címeket adni a cikkeknek.
Bendarzsevszkij Anton arra is felhívta a figyelmet, hogy az utóbbi időszak megnyilvánulásai alapján úgy tűnik, az orosz stratégia középpontjában az időhúzás áll.
